Hogyan lett az OECD a világ adóügyi véleményvezére? 2. rész

Az előzőekben az OECD korai történelméről esett szó. Most folytatjuk ezt az áttekintést, hogy megértsük, miért és hogyan lett a szervezet adóügyi véleményvezér?

Az európai országok alkotta OECD előd, az OEEC munkacsoportjai számos adóügyi kérdéssel foglalkoztak már az 50-es évek végén. Többek között a szabadalmi jogdíjak, az osztalékok megadóztatása és a kettős adóztatás elkerülésére irányuló megoldások kerültek terítékre. A szervezet a 60-as évek elejére 54 kétoldalú megállapodás megkötésében segédkezett. A szervezet az Egyesült Államok és Kanada felvételével aztán nem csak új erőt, új nevet is kapott: 1961-ben hivatalosan is OECD lett.

Ezek után a szervezet szinte azonnal elkezdte kidolgozni a saját adóügyi egyezményét, amely nagyban támaszkodott a Nemzetek Ligája londoni modelljére. 1963-ban kiadott egy tervezetet, 1977-ben pedig megszületett a hivatalos modell-változat. Mindeközben az OECD kibővítette és átalakította a pénzügyi bizottságát és 15 új munkacsoportot hozott létre.

2000-ben, az ENSZ akkori főtitkára, Kofi Annan azt hangoztatta, hogy az ENSZ-nek létre kellene hoznia egy fórumot, ami a nemzetközi adóügyi együttműködést fogná össze. Tanulmány is készült arról, hogy ez megvalósítható-e, és hogy hogyan illeszthető be az ENSZ fejlesztési stratégiájának finanszírozásába? Körülbelül ugyanekkor döntött úgy az ENSZ, hogy a globális fejlesztés-finanszírozás kérdését is a zászlajára tűzi. 2002-ben a mexikói Monterrey-ben meg is tartották az első nemzetközi fejlesztés-finanszírozási konferenciájukat. Az adóügyi kérdések innentől kezdve kerültek a középpontba. Célul tűzték ki a nemzetközi adóügyi együttműködés megerősítését és a munka koordinálását.

A munka ezek után felpörgött. 2005-től az adóügyi szerződéseken túl a nemzetközi adóelkerülés, transzferárazás, és a fejlődő országok adókapacitásának fejlesztése is napirendre került. Később megszületett a javaslat, hogy az ENSZ valamennyi tagállamának képviseletében hozzon létre egy kormányközi adóügyi testületet, amely a globális adópolitika kidolgozásáért felel. 2009-ben a bizottság el is kezdett dolgozni a fejlődő országok transzferár-kézikönyvén.

Az 90-es években az OECD is számos fontos jelentést tett közzé a transzferárazásról, a káros adózási gyakorlatokról, valamint az e-kereskedelemről, amelyek megalapozták a szervezet későbbi adóalap-erózió és nyereségáthelyezési stratégiáját (BEPS). 1995-ben az OECD úgy döntött, hogy megreformálja az 1979 óta változatlan, transzferárra vonatkozó iránymutatását. Három évvel később, az OECD közzétett egy sokat idézett jelentést a káros adózási gyakorlatokról, amelyben javaslatot tett arra, hogy az OECD-országoknak miként kellene azonosítaniuk és megszüntetniük azokat az adózási gyakorlatokat, amelyek az adóparadicsomoknak kedveznek, vagy más módon elősegíthetik a tisztességtelen adóversenyt.

2013-ben hozta létre az OECD a BEPS-et (Base Erosion and Profit Shifting) az agresszív adótervezés visszaszorításának céljából. 2015-ben a BEPS első akciótervének keretein belül előzetes javaslatokat fogalmazott meg a szervezet a digitális üzleti modellek adóztatására vonatkozóan. A BEPS akciótervének célja a globális agresszív adótervezés és adóelkerülés visszaszorítása nemzetközi összefogással, valamint olyan adózási megoldások kidolgozása, amelyek biztosítják a jövedelem adózását a „kettős nem-adóztatáshoz” vezető helyzetekben. A digitális gazdaságra és üzleti modellek adózására vonatkozó javaslatait 2019 októberében mutatta be a szervezet.

A fejlődő országok a BEPS-szel kapcsolatos tapasztalatai azt mutatták, hogy az adópolitikai döntéshozatalt inkább ENSZ kezébe kellene adni, mert az semleges politikai környezetet jelentene. Az ENSZ tagállamainak túlnyomó többsége nem tagja sem az OECD-nek, sem a G20-nak, így a fejlődő országok nem tudnak tevékenyen részt venni a folyamatokban, holott erre égető szükségük lenne.

Az OECD egyébként nyitott a fejlődő országok felé, amit 2019-ben Christine Lagarde, az IMF akkori vezetője is elismert, de szerinte a szervezetnek sokkal nagyobb erőfeszítéseket kellene tennie a fejlődő országok érdekében. Az IMF becslései szerint a fejlődő országok évente nagyjából 200 milliárd dollárt veszítenek a nyereségeltolódás miatt.